Hat

– Hát, ez szép. – Ha túlteszed magad a rengeteg rózsaszínen. Végigfuttattam a kezem a bölcső rácsain, és megpöccintettem a mozgójáték egyik csipkelepkéjét. Vic mondta, hogy a szülei előkészítettek egy bölcsőt Des számára, de az összes többi dologról nem szólt. Egy fehér, vesszőből font hintaszék, egy ringató-hordozó, amely felett plüss dongók lógtak, egy pelenkázóasztal, megrakva mindenféle kellékkel és segédeszközzel, és valami szennyespelenka-tartó szerkezet. Amit, ebben egészen biztos voltam, még csak fel sem találtak, amikor Sara született.

Di Carlóék bevásároltak Manx gyermekének.

– Nagyon szép – bólogatott Manx. De a szemébe könnyek szöktek, és az összkomfortos szoba ellenére is csak szorította magához a csecsemőt, mintha ő volna az egyetlen dolog, ami a felszínen tartja a zavar és a rettegés kavargó, lefelé húzó örvényében.

– Mi a baj? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam a kérdést. Mi volt egyáltalán rendben? – Nem szeretnéd… esetleg… letenni, amíg lepakolsz?

Felemás mozdulattal intettem a bölcső felé. Manx úgy nézett a gyerekágyra, mintha most látná először. Azonban nem indult meg felé: ehelyett rám nézett. A könnyek felnagyították a szemét.

– Mi fog történni velem, Faythe? Igazából. Vic azt mondja, minden rendben lesz, de mit mondasz te?

A francba! Felszedtem a bölcső sarkába rakott, kitömött bárányt, és oda sem figyelve a gyapjába fúrtam az ujjaimat.

– Manx, őszintén, nem tudom. Ilyesmire még nem igazán volt példa. – Ez idáig én voltam az egyetlen államokbeli nőstény, akit bíróság elé állítottak, és az én esetem nem is igazán hasonlított az övéhez, még ha első ránézésre úgy is tűnt. Őellene súlyosabb vádakat hoztak fel – három rendbeli emberölés, szemben az én egy rendbeli megfertőzésemmel és emberölésemmel –, ugyanakkor jóval több esélye volt, hogy megússza.

Valószínűleg pontosan ezt is kellett most hallania.

– Ami jó… nem hiszem, hogy a kivégzésedre szavaznának – pillantottam rá, aztán a folyosóra nyíló ajtóra. Mindenki más lent volt éppen, a tanácstagok pedig még nem érkeztek meg, de azért nem kockáztattam. – Miért nem ülsz le? El kell magyaráznom valamit.

Manx szép ajka félelmében vonallá préselődött, de végül győzött a kíváncsisága. Amíg becsuktam az ajtót, ő a bölcsőbe fektette az alvó babát, aztán a hintaszékbe zuhant, mintha masszázsfotel lett volna. Én törökülésben az ágyra telepedtem.

– Na jó… – A püfölőpárnám hiányában egy fodros díszpárnát húztam az ölembe Manx ideiglenes fekhelyéről, és az ujjammal rajzolgattam végig a csipkemintát, amíg beszéltem.

– Azért fogtak perbe, mert megöltél három kandúrt, de ez a meghallgatás nemcsak erről fog szólni.

Manx homloka ráncba szaladt.

– Ez mit jelent?

Nem tudhattam, mennyit mondott már el neki anyám, úgyhogy az elejéről kezdtem.

– Ez politikai dolog. – Amennyire tudtam, a Dél-Amerikai Falkák Tanácsának jóval kisebb a hatásköre az egyes falkák felett, mint a miénknek, úgyhogy a mi politikai csatározásaink Manx számára alighanem idegenek. – Azt tudod, hogy aput felfüggesztették a Területek Tanácsának vezetői posztjáról nemrég, igaz? – Bólintott. – Nos, az ellenfelei alighanem megkísérlik majd, hogy a peredet kihasználva az alfákat ellene kovácsolják szövetségbe. Ez legalább annyira szól róla, és hogy hogyan kezelte a… tetteidet, mint rólad.

Zavarában még a szemöldökét is összevonta.

– Nem értem.

Lassan kifújtam a levegőt, gondolkodtam, hogyan tudnám a legjobban elmagyarázni.

– Néhányan azt gondolják, apámnak meg kellett volna büntetnie téged, amiért megölted Jamey Gardnert. Jamey bátyja, Wes, a Nagy Tavak környéki területek alfája, ő pedig igyekszik halálra ítéltetni téged.

Manx csak bólintott, de a keze remegni kezdett a hintaszék karfáján. Eddig is tisztában volt vele, persze, hogy a kivégzés egy lehetséges kimenetel, de egészen más tudni valamit, és fennhangon hallani. Ezt megerősíthettem.

– De amint mondtam, nem gondolom, hogy meg is teszik. Te nőstény vagy, és belőlünk aztán nincs elpazarolni való példány. – Alighanem ez volt az oka annak is, hogy én magam még mindig lélegeztem.

A tanács engem is kivégzéssel fenyegetett, de ez mindössze alkueszköz volt, a célja, hogy kifúrják Marcot a falkánkból, engem meg belekényszerítsenek egy házasságba valaki mással. Valakivel, akit jobb partinak tartanak, mint egy kóbort.

Meg is szabadultak Marctól – egyelőre –, csakhogy én inkább meghalok, mint hogy más döntse el, kihez menjek férjhez. Vagy hogy férjhez megyek-e egyáltalán. A döntés kizárólag az enyém, és ha a Területek Tanácsa máshogy gondolja, hát elmehet a jó büdös francba.

Ami viszont Manx perét illeti, mindent összevetve is csak arra tudtam gondolni, hogy megkímélik az életét, mert ő, velem ellentétben, nyilvánvalóan kész kihordani a rettentően szükséges gyermekeket. Csakhogy volt a dologban egy csapda: Manx nem állt készen rá, hogy egy férfi megérintse. Bárki, kivéve dr. Carvert, akivel nem is törődött. Ez viszont eléggé megnehezíti a jövendő gyerekek fogantatását.

Szerencsére Michael hivatalos minőségében érkezett Georgiába, és kétségtelenül ki fogja hangsúlyozni a tanács előtt, hogy Manx még mindig erősen a trauma hatása alatt áll, de idővel felgyógyul, és remélhetőleg normális életet fog élni. Férjjel és még több gyerekkel.

Habár én személy szerint úgy véltem, ember legyen a talpán az a férj…

– Igen… és ha megkímélnek? Akkor mi lesz?

– Hát most nehezet kérdeztél – mosolyogtam, igyekezve megnyugtatni őt. És hogy ne is kelljen megemlítenem: akármi lesz, az nagyrészt az ítéletén fog múlni. – Ahogy látom, lesz néhány lehetőséged. Visszajöhetsz a ranchra, hogy velünk élj. Mindenki szeretettel fogadna. De azt hiszem, a tanács nem hagyná, hogy végleg letelepedj Texasban.

Velem és Kacivel a déli középső falkában máris túltengett az ösztrogén, és a többi alfa sosem hagyná, hogy apám három termékeny nőstényt is „birtokoljon”.

– Ha pedig végül nem csatlakozol egyik falkához sem, gyanítom, a Területek Tanácsa kiválaszt egyet a számodra. – Vagyis az az alfa kapja, akinek akkor éppen a legnagyobb a hatalma. – És alighanem elvárják majd, hogy menj feleségül valamelyik fiúhoz.

Ha pedig valami katasztrófa folytán Calvin Malone kerülne felülre, Manx az élete hátralévő részét a menyeként élhetné le, ami nem sokkal lenne jobb, mint a fogság Luizzal.

Én magam is csak azért kerültem el a hasonló sorsot, mert apám nem igyekezett házasságba kényszeríteni – meg volt róla győződve, hogy végül úgyis hozzámegyek Marchoz magamtól. Azonban Manx minden közeli rokona meghalt, amikor a szomszédos falka lerohanta a területeiket, nem sokkal azután, hogy őt elrabolta Miguel és Luiz. Mi több, alighanem az ő eltűnése gyengítette meg az apja hatalmát a területei felett, hiszen nélküle nem ígérhetett a falkának örököst.

Ezért Manx és a fia egyedül álltak a világban, és mint az én esetemben is, közte és a nem kívánt házasság között csak az apám állt.

Manx szeme kerekre tágult és a vér lefutott az arcából, ahogy felfogta a szavaimat.

– Kényszerítenének, hogy…

– Nem! – Kinyúltam a keze után, de észbe kaptam, és visszahúztam a sajátomat. – Nem úgy, ahogy Luiz. Azt nem tennék meg.

Csakhogy – házasságba kényszeríteni valóban kisebb rossz lett volna, mint amit Miguel és a testvére tettek? Persze, a szó szoros értelmében nem kellene erőszakot kiállnia, és sem őt, sem a gyermekeit nem bántalmazná senki. De elvárnák, hogy magától adja oda magát, éjszakáról éjszakára, egy olyan férfinak, akit nem szeret, csak azért, hogy ő és Des biztonságban élhessen.

Mert ha Manx valaha is megtagadja a következő generáció kihordását, az életének odalenne az értéke, és a tanács néhány tagja máris kevésbé volna motivált, hogy életben hagyja. Velem is ugyanezt közölték a saját eljárásom során.

Felforrt a vérem, ha csak rágondoltam. Az észak-amerikai falkák semmivel sem civilizáltabbak, mint a déli szomszédaink! Csak szebb ruhába öltöztettük a barbárságot, eltakartuk az igazságtalanságot, az elnyomást – és a pokolba is, a prostitúciót–, olyan szép szavakkal, mint kötelesség és becsület.

Mekkora egy rakás szar!!

Egy részem szeretett volna lemasírozni a lépcsőn, és követelni, hogy minden macska álljon mögém a tiltakozásban, hogy a nőstények maguk választhassák meg a jövőjüket. Ha kell, harcoljanak érte. De a másik, okosabb, logikusabb énem azt diktálta, hogy az egyszerű követelőzés nem oldana meg semmit. Ha pedig harcolok, csak visszajutok oda, ahol most épp Manx áll.

Ha meg akarom változtatni a rendszert, belülről kell hozzáfognom. Ezt Jace mondta, és igaza volt, már beláttam. És azt is, hogy nem lesz gyors folyamat. Nem elég gyors, hogy Manx így megmenekülhessen. Hogy távol tarthassuk Malone házától, egy hamarabb elérhető alternatíva kell.

Szerencsére éppen kéznél volt egy…

A torkom sajgott a dühös szavaktól, amelyeket nem kiabáltam ki, nehogy halálra rémisszem Manxet. Mély lélegzetet vettem, megvártam, hogy a szívverésem lecsillapodjon, remélve, hogy ha összeszedettnek tűnök, ő is az lesz. Akkor megnyugtató mosolyt erőltettem az arcomra, és belevágtam.

– Vagy esetleg, ha megkedveled Di Carlóékat, és ők is téged, jó esély van rá, hogy velük maradhatsz. – Lepillantottam. A kezem ökölbe szorult egy maréknyi szatén és tömőanyag körül. Nagyot kellett nyelnem, hogy legyűrjem a gombócot a torkomban, és folytatni tudjam. – A múlt nyáron elvesztették a lányukat, Sarát, nem sokkal az esküvője előtt. Miguel ölte meg. Mélyen gyászban vannak, szóval, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz velük, arra kérlek, finoman add ezt a tudtukra! Igazán nincs szükségük még több fájdalomra.

– Vicnek hiányzik.

Meglepve néztem fel. Manx könnyezett.

– Mesélt neked Saráról?

Lassan bólintott, és elkente az arcán a nedvességet.

– Okos volt, és szép, és erős. Arcul köpte Miguelt.

– Igen – nevettem, és pislognom kellett, mert az én szemem is könnybe lábadt. – Ez volt ő. Már volt egy fél gazdaságtani diplomája, és be akarta fejezni, mielőtt szülne. – Ezt a döntését személy szerint nagyra értékeltem.

Azonban Sara halott volt, a Di Carlo család örökös nélkül maradt, és nem volt semmiféle lehetőségük, hogy megtartsák a területeiket, ha Umberto visszavonul. Vagy meghal.

– Jó emberek – mondtam, és körülnéztem a szobában, amit Manx és Des számára rendeztek be. – És ki tudja? Talán egyszer arra ébredsz, hogy valóban kedveled Vicet vagy az egyik bátyját. Szóval esetleg gondold végig!

– Megteszem – bólintott Manx, és a pelenkázóasztalról elvett törlőkendővel itatta fel a könnyeit hosszú, sötét pilláiról. – Ha megérem.

Meg akartam neki mondani, hogy úgy lesz; hogy minden rendben lesz, így vagy úgy. Csakhogy nem esküdhettem meg rá, hazudni márpedig nem akartam. És úgy tűnt, Manx méltányolja ezt.

– Faythe… szeretnék kérni egy… – Megállt, lehunyta a szemét, valószínűleg a szükséges angol szót kereste az emlékezetében. – Egy szívességet. – Ismét a szemembe nézett, és pillantásának mélysége megmutatta a mondanivalója komolyságát.

– Igen? – Visszafojtottam a lélegzetemet, és hallottam, amint ver kettőnk szíve. Nem, hármunké.

– Ha meghalok, hazaviszed Desideriót? Anyádhoz? Nem kérdeztem, de azt hiszem, befogadná.

Egy pillanatig annyira megdöbbentett a kérdés szükségessége, hogy nem is bírtam felelni. Tudtam, hogy a biztonság kedvéért el kell rendezni Des dolgát. De hogy ezt éppen Manx tegye, és alig tizenkét órával a pere kezdete előtt?

Magam alig bírtam elképzelni ekkora bátorságot.

– Kérlek! – súgta Manx, félreértve a hallgatásomat, két szeme két kétségbeesett, szürke tó.

– Persze hogy megteszem – biztosítottam. Elöntötte a megkönnyebbülés, és hátradőlt a hintaszékben, mintha most, hogy ezt végre megbeszéltük, lazíthatna.

Még sosem láttam, hogy valaki ilyen nyugodtan beszélgessen a saját haláláról.

Aznap este, vacsora után, mindent megtettem, hogy megakadályozzam, hogy Donna Di Carlo Sara régi hálószobájában szállásoljon el. De meg sem hallgatta a tiltakozásomat, és végül, amikor rájöttem, hogy sértésnek érezheti a visszautasítást, feladtam.

Nem akartam megsérteni. A komódon Sara fotói álltak, az ágyon régi plüssállatai feküdtek. A szobája olyan volt, mint egy szentély, én pedig nem akartam megzavarni. Azonban az anyja már nem akarta tovább üresen látni, és tőlem várta, hogy használatba vegyem.

Úgyhogy, nem sokkal tizenegy után, lehevertem Sara ágyára és három órával később még mindig ébren hevertem. Nem bírtam elaludni úgy, hogy ő néz le rám a falról, és némán kérdi: miért csak Abbyt mentettem meg, őt miért nem?

A tekintete kísértett.

Végül fél három tájban kilopóztam, és átmentem Vic szobájába, hogy mellébújjak. Alig vett észre, csak odébb húzódott, hogy helyet csináljon, aztán újra lágyan horkolni kezdett.

Jace mellé sosem feküdtem volna be, mert azt Marc sosem bocsátotta volna meg, egyikünknek sem. Tudta, hogy Jace és köztem valódi kapcsolat volt, és Jace boldogan élesztené újjá. Csakhogy Vic és Marc évekig voltak társak, és Marc tökéletesen megbízott Vicben. Nagyrészt azért, mert Vic sosem érdeklődött irántam szexuálisan. Barát volt, olyan, aki megérti, miért nem bírok a halott húga ágyában aludni.

Percekkel később én is aludtam, de hajnalban felkeltem, és visszalopóztam Sarához, nehogy megbántsam Donnát.

Korán lezuhanyoztam és felöltöztem, reggeli után pedig elbúcsúztam Michaeltől, Manxtól és Briantől. Aztán Vic kivitt az atlantai reptérre. Éppen dél előtt szállt le a gépem Dallasban, a csomagkiadónál pedig Jace várt, kék szeme ragyogott a mennyezeti lámpák neonfényében. Mellette Kaci állt, gesztenyeszín fürtjeit féloldalas lófarokba kötötte. Kezét koptatott farmerja zsebébe dugta, kedvenc hosszú ujjú felsőjét viselte, és egy nyitott dzsekit.

Nem látott meg engem, izgatottan vizsgálta a tömeget. Aztán Jace megérintette a vállát, és rám mutatott.

Kaci barna szeme rám villant, és az arcán megkönnyebbült izgalom ragyogott fel. Nekilódult a tömegnek, a haja lobogott mögötte. Emberi sebességgel mozgott, hiszen le volt gyengülve. És remélhetőleg azért is, mert figyelt a körülötte lévő emberekre. Jace még így is szinte pánikba esett, amikor a lány eltűnt mellőle: láttam a szemében. Elvesztette szem elől, és pillanatok kérdése volt, hogy a hidegvérét is elveszítse vele.

Elkaptam a pillantását, és nyugodtan megráztam a fejem. Én láttam Kacit.

Egy pillanattal később derékmagasságban belém is ütközött, de annyi ereje sem volt, hogy megbillentsen.

– Azt hittem, nem jössz vissza – mormolta a ruhámba, és a karja megfeszült a derekamon.

– Micsoda? Miért ne jöttem volna? – Elengedtem a csomagomat, és mindkét kezemet a vállára tettem, hogy gyengéden eltoljam, és az arcába nézhessek. Zihált a rövidke testmozgástól, és bele is vörösödött beteges sápadtsága alatt; ez is új volt.

De rámosolyogtam, hogy megnyugtassam, és ő visszanevetett, a jelek szerint meggyőződött a valódiságomról.

Hátralépett, és két kézzel emelte fel a táskámat. Már Jace felé fordulva felelt.

– Greg szerint megsérültél, és azt hittem, Georgiában maradsz, amíg jobban nem leszel.

Elvettem tőle a táskát, mert féltem, összeesik a súlya alatt.

– Jól vagyok, Kaci. – Dobbantottam a jobb lábammal, hogy bebizonyítsam: erős vagyok. – Látod, még csak nem is bicegek. És tudod, miért?

– Miért?

– Mert váltottam – válaszoltam suttogva, észben tartva a körülöttünk kavargó embertömeget. – Ha alakot váltasz, sokkal hamarabb meggyógyulnak a sérüléseid, mintha ember alakban maradnál.

– Hát, jó neked – vont vállat Kaci, és Jace mellé sorolt; nem igazán finom célzásomat félresöpörte lófarka egyetlen csapásával. – Én nem sérültem meg.

Halkan felmordultam. Két hónapja még nem sejtettem, hogy egy tizenhárom évessel nehezebb bírni, mint egy gyerekkel. Azt hiszem, a természet ezért ad a legtöbb nőnek kisbabákat, akik csak később serdülnek fel.

Jace elvette a csomagomat: gyorsan megöleltem.

– Hogy van a lábad – kérdezte, vizslatva nézve végig rajtam, amikor elhúzódtam.

– Kicsit sajog. De ettől vagányul nézek ki, nem? – Feltűrtem a ruhaujjamat, hogy megmutassam friss harci hegeimet. Elismerőn füttyentett, aztán nevettünk. – Hol van Ethan? – kérdeztem, visszahúzva a ruhámat a helyére.

Kaci vigyorogva előszedte a lejátszóját a zsebéből.

– Igyekszik megdumálni a Starbucks pultos csaját.

– Megdumálni? – néztem rá mérgesen. Nem tudtam, mi zavarjon jobban: Kaci túlságosan is laza fogalmazása, vagy a bátyám egyértelmű érdektelensége a monogámia iránt. A jelek szerint megunta a rizst.

Kaci komolyan bólintott.

– Aha, de azt hiszem, hogy igazából nem kávézni akar.

Jace bűntudatosan rám mosolygott Kaci feje felett. A szememet forgattam.

– Induljunk haza! És nem lóghatsz többet Ethannel. Elvben a nálad agyban idősebbek felügyelete alatt kellene állnod.

A bátyámat az étkezőrészlegen szedtük össze: egy magas pohárnyi, tejszínhabbal púpozott akármi előtt ült, vele szemben egy lány, zöld Starbucks kötényben. Ethan a kocsiig abba sem hagyta a vigyorgást.

A háromórás hazaúton Kaci elaludt, a lejátszó még mindig öntötte a fülébe a tinilázadás legújabb himnuszát. Figyeltem a légzését, és csodálkoztam, mennyire békésnek tűnik – mindent egybevetve.

Mert Kaci Dillon élete nem volt békés. Még egy vérmacskáéhoz képest sem.

Nem falkába született. Ez önmagában még nem lett volna olyan nagyon szokatlan, mint azt a kóborok folyton növekvő létszáma is mutatja. Azonban Kaci kóbor sem volt. Egy ritka genetikai anomália volt – két emberi szülő vérmacska utódja.

Mindeddig az egyetlen, akit felfedeztünk.

Nagyjából fél éve tudtuk, hogy hiába hittük az ellenkezőjét generációk óta, bármennyire valószínűtlen is, igenis lehetséges, hogy egy ember és egy vérmacska utódot nemzzen. Az ilyen ritka egyesülésekből született utódok emberek lettek, azonban a génállományuk tartalmazta a recesszív vérmacska géneket. Ezek semmiféle hatást nem fejtettek ki az utódra, hacsak egy nap nem „aktiválta” őket egy alakváltó macska alakban, karmolással vagy harapással.

A hétköznapi emberek nem élhetnek túl egy vérmacska támadást. A szervezetük küzd a „kórokozó” ellen, és végül belehalnak a fertőzésbe. Vagyis minden kóbor, aki annak előtte ember volt, szükségképpen eleve birtokolta ezeket a géneket, még mielőtt megtámadták volna.

Kaci mindkét szülője ilyen hordozó volt, habár erről fogalmuk sem lehetett. Valószínűtlen házasságukból született egy lányuk, aki egyáltalán nem örökölt macskagéneket. És Kaci, aki viszont mindkét részről. Tisztavérű vérmacskának született – két ember leszármazottja –, és fogalma sem volt róla, amíg a serdülőkor el nem hozta az első alakváltását.

El sem tudom képzelni, milyen lehetett. A megmagyarázhatatlan fajdalom, a felfoghatatlan elváltozás… Amikor a kín és a rémület a tetőfokára ért, és Kaci semmit sem értett abból, ami történik vele, akaratlanul megölte az anyját és a nővérét. És ezzel időlegesen elvesztette ép elméje nagy részét.

Hetekig kóborolt ezek után, mindvégig macskaként, hiszen nem tudta, hogy vissza is változhatna, azt meg főleg nem, miképpen. Megtette, amit meg kellett tennie, hogy életben maradjon, nagyrészt ösztönösen, de amikor rátaláltunk, és rávezettük, hogyan nyerje vissza emberi alakját – vele az emberi gondolkodását is –, elrémült a saját macskatetteitől.

Olyannyira, hogy megfogadta: soha többé nem vált alakot; meg volt győződve, hogy ha megteszi, újra kárt fog tenni valakiben.

Így, hogy megtagadta, csak önmagában tett kárt.

Néztem, és döbbenten ébredtem rá, hogy most csaknem olyan sovány, mint amikor először láttám. Lassan pusztította magát, és tennem kellett valamit, hogy megállítsam. Hogy segítsek neki, hogy segíthessen magának.

Már majdnem délután négy óra volt, amikor a kapun át a családunk birtokára vezető hosszú, kavicsos bekötőútra gördültünk. Előttünk terült el a Lazy S ranch, az út mindkét oldalán téli-kopár földek. A keleti mezőt mély keréknyomok szelték át, a nagy, piros pajtához vezettek, amely sátortetejével és hámló festésével sután bájos látványt nyújtott. Az út végén pedig ott állt a házunk, hosszú, egyszerű kialakítású – éles ellentétben az épületekkel, amelyeket apám a munkája során tervezett.

Jace Ethan autója mögé állt be, a behajtó körforgalomba visszatérő végén. A fiúk azonnal el is tűntek a kisházban, ahol Owen már előkészítette a Rock Band játékhoz a terepet.

Felkaptam a táskámat, és a szobámba indultam. Meg sem lepett, hogy Kaci követ. Anyám berendezte neki a szobát, amelyen annak idején Michael és Ryan osztozott, de a lány alváson kívül mást nem nagyon csinált ott. A legtöbb időt a sarkamban töltötte, abban a meggyőződésben, hogy ha megtanul elég jól harcolni emberként, soha nem kell majd alakot váltania. És akármit mondtam vagy tettem, nem bírtam meggyőzni, hogy nincs igaza.

A szobámban aztán az ágyra dobtam a táskát, Kaci pedig mellé-hevert, hason, a levegőben harangozó lábakkal.

– Figyi, megnézünk este egy filmet a moziban? Parker adott pár napja egy húszast, hogy porszívózzam ki a kisházat, de én egész héten alig mozdultam ki a ranchról.

Nyögve kinyitottam a cipzárt, és előhúztam a samponomat és a kondicionálót.

– Kaci, ne takaríts a fiúk után! Tökéletesen képesek rá, hogy elpucolják a mocskukat, de ha szobalányként viselkedsz, úgy is fognak tekinteni rád!

Megbántottan pislogott rám a szidás miatt, és én csendben átkoztam magam. Nem volna szabad, hogy ilyen nehezemre essen egy kislánnyal beszélni. Másfelől, sosem készültem arra, hogy valakinek a mentora legyek. A fenébe, még arra sem, hogy valakinek a nagynénje legyek!

Rámosolyogtam, hogy oldjam a feszültséget, és újra próbálkoztam.

– Ráadásul, ha mindenáron porszívózni szeretnél, van épp elég alkalmas szőnyeg ideát is. Például az enyém – intettem a bézs berber felé, amelyre valóban ráfért volna némi törődés.

Kaci nevetett, és minden helyrejött.

– Na, és akkor a mozi? Te megveszed a jegyeket, én a pattogatott kukoricát.

A kozmetikai szerekkel a kezemben a fürdő felé hátráltam.

– Iskolaidő van.

Kaci végighúzta az ujját az ágyterítőm öltésein.

– Nem járok iskolába.

– Pedig megtehetnéd… – Függőben hagytam a dolgot, és befordultam a saját fürdőszobámba, amely az egyetlen igazi előnye volt annak, hogy csak én születtem lánynak, öt gyerek közül. Az ajtón át láttam Kaci duzzogó arcát, amikor a kád szélére tettem a sampont és a kondicionálót. – Tudod, hogyan.

Az eredeti terv szerint Kaci a nyolcadik osztályt Lufkinban kezdte volna, a második félévben. Apám beszerezte a szükséges papírokat – születési anyakönyvet, oltási könyvet – Karli Sanders nevére, aki a nemrég elárvult unokahúga lett volna, nem régóta a gondnoksága alatt. Kinézett magának egy új frizurát és új hajszínt is – hosszú, sötét rétegeket –, és meglehetősen biztosra vettük, hogy ezekkel az óvintézkedésekkel senki sem kapcsolja majd össze Karli Sanderst Kaci Dillonnal, aki Brit Columbia déli részén tűnt el otthonából, amikor a családját megtámadta egy csapat vadállat.

Persze az is segített, hogy a családja már nem kerestette Kacit. Feltételezték, hogy ugyanabban a támadásban halt meg, mint az anyja és a nővére. Az apja pár hónappal korábban felállíttatott a számára is egy jelképes síremléket, és úgy tűnt, igyekszik megbirkózni fájdalmával és gyászával.

De végül mindennek nem volt jelentősége, mert mire a tavaszi félév megkezdődött – egy héttel korábban –, Kaci már túl gyenge volt az iskolához. Már attól is kifulladt, ha a pajtáig elsétált, és naponta többször is elszundított. Sápadt bőrén néha kiütött a hideg veríték, és folyton fájt a feje, időnként szédült is.

Szóba sem jöhetett az iskola, amíg alakot nem váltott, hogy visszanyerje az erejét. Addig anyám oktatta az alapvető tárgyakra.

Egyikük sem élvezte a dolgot.

– Nem bírom – bökte ki Kaci homlokráncolva, és hanyatt gördült, hogy a plafont bámulja tovább. A homlokát dörgölve próbálta elmulasztani az ismét következő fejfájást.

– De igen. Én segíthetek. – Visszaléptem a neszesszeremért meg a hajszárítómért, és a fürdő polcára tettem. – Dr. Carver azt mondja, hogy ha rendszeresen csinálod, hamar visszanyered az erődet. Akkor majd mehetsz iskolába is, mint a hétköznapi gyerekek.

– Hétköznapi! – fújt egyet, és oldalra döntötte a fejét, hogy rám nézhessen. – Az meg mi a fene?

Felnyögtem a káromkodás hallatán. Hogy a fenébe szedte fel az összes rossz szokásomat, úgy, hogy jót meg egyet sem?

– Azt tudod, hogy egy alfa előtt nem beszélhetsz így, igaz?

Kaci csak forgatta nagy, barna szemeit.

– Te is csinálod.

A francba!

A ház első részében anyám hangosan felnevetett; alighanem hallotta az egész beszélgetést. Mindig azt mondogatta, reméli, lesz egy gyerekem, aki majd rám hasonlít, de azt egyikünk sem várta, hogy ilyen hamar megtörténik.

Persze Kacinek igaza volt. Ideges sóhajjal rogytam le az ágyra, és ő a könyökére támaszkodva oldalra fordult, hogy rám nézzen.

– Kaci, nem akarod te az életedet az enyém mintájára alakítani ebben a falkában? Egy okos lány tanulna néhány hibából, és nem próbálná elkövetni mindet, csak a tapasztalat kedvéért.

Elgondolkodva nézett az ágytakaróra.

– Az én apám sem hagyta, hogy káromkodjak.

A szívem a torkomba ugrott. Kaci szinte soha nem beszélt az apjáról, vagy akármi másról, ami a korábbi életével volt kapcsolatos, mintha könnyebb lett volna a dolog, ha nem említi őket, nem is gondol rájuk. Megértettem ugyan, de azt is tudtam, hogy nem a legjobb módja a bajok kezelésének, ha nem veszünk róluk tudomást.

Ám mielőtt bátoríthattam volna, hogy folytassa, egy gyors fejrázással témát váltott.

– Amellett nekem úgy tűnik, nem is állsz olyan rosszul.

– De te állhatnál jobban. Megtehetnél bármit, amit akarsz. Az iskolával kezdve.

Kaci sóhajtott, és megint hanyatt dőlt, a kezeit összefonta a hasán – csakhogy én láttam a vágyat a szemében. Iskolába akart menni, akármennyire is bizonygatta az ellenkezőjét. Jártam én is az ő cipőjében – az alakváltás megtagadását leszámítva –, és pontosan tudtam, mekkora szívás bezárva, állandó felügyelet és nyúzás alatt.

Az ágy végéhez léptem, és előszedtem a táskámból a bolti nejlon-szatyorba csomagolt véres, széttépett farmeromat.

– Mi ez a szag? – Kaci megfordult, és érdeklődve szimatolt, amikor a földre dobtam a csomagot. Este majd be kell gyújtanom a hamvasztót a pajta mögött, és belehajítani mindenestől.

Hm. Vajon még elég meleg maradt a korábbi tömeges hamvasztástól?

– Alighanem a kóbort érzed, amelyik eltépte a nadrágomat – vetettem a zacskóra egy mérges pillantást. – A kedvencem volt.

– Nem, ez nem az. – A táskámba dugta az orrát, és színpadiasán szimatolt. Amikor kiemelkedett, a cipzár jó pár tincset kihúzott a copfjából.

– Marc az! – jelentette ki, és kisimította a fürtöket az arcából. – Az alsóneműdnek Marc-szaga van!

Elvörösödtem, és lerántottam a táskát az ágyról. Amikor én voltam tizenhárom éves, mellettem nem volt idősebb nő, akitől a fiúkról kérdezősködhettem volna, anyámat leszámítva. Őt pedig akkor sem kérdeztem volna a témáról, ha a fajunk jövője függött volna attól, hogy jól megértsem a folyamatot.

Merthogy őszerinte így is volt.

Szinte éreztem, hogy mindjárt rám zúdítja a kérdéseit: ez felkészületlenül ért. Inkább átsiettem a szobán, hogy a táska maradék tartalmát belefordítsam a szennyestartómba – egy bíbor szalaggal szegélyezett, vesszőből fonott tárolóba, amelyet még anyám rakott a szobámba tizenkét éves koromban.

A tartóra bámultam, ami egyszerre összezavart. Miféle végrehajtó szennyestárolóján vannak szalagok? Valami más kell, valami haszonelvű. Valami nagy és masszív, amit nem zavarnak a majd belekerülő összeizzadt, véres holmik.

Mint egy nagy fémkuka. Vagy egy hordó.

Kaci felé fordultam, hogy megkérdezzem, szeretné-e a lányos szennyeskosarat, de ő már mondta is, mielőtt én kinyithattam volna a számat.

– Mióta vagytok együtt Marckal?

– Hát… a középiskola utolsó két évében jártunk, aztán öt évig nem. Múlt nyáron jöttünk újra össze.

– Miért szakítottatok?

Mert idióta vagyok. Az üres táskát bedobtam a szekrénybe, és berúgtam az ajtaját.

– Ez bonyolult ügy, Kaci. A dolgok összezavarodnak, amikor felnősz. Élvezd, hogy gyerek vagy, amíg teheted!

– Persze. – Megint hanyatt fordult. – Gyereknek lenni szívás. Mások mondják meg, mikor kelj, mikor feküdj le, mikor egyél, mit ne vegyél fel…

Felemeltem a tekintetem az öltözőasztalomról, ahova éppen a zsebem tartalmát pakoltam ki. Kaci nyilvánvaló – és rám méltatlanul pazarolt – irigységgel lesett engem.

– Találkoztál te már a szüleimmel? Ha esetleg nem vetted volna észre, még mindig megmondják, mit tegyek. Egyfolytában.

– De legalább fizetést kapsz érte.

– Ebben az évben ugyan nem.

A végrehajtók kevés pénzt kaptak, mellé viszont szállást és ellátást. Azonban a közszolgálat részeként, amit a tanács novemberi ítélete kiszabott rám, amellett, hogy a végrehajtó társaimnak meg kellett tanítanom a részleges átváltozást, a fizetésemről is lemondhattam egy teljes évig. Pillanatnyilag nem volt más anyagi forrásom, mint az a kevés, amit egyetem óta gyűjtögettem, és a céges hitelkártya, ami járt apám minden végrehajtójának. Amit csak hivatalos ügyben lehetett használni. Amibe nem tartozott bele a félliternyi triplacsokis-mogyorós-mandulás-pekándiós fagyi. Sem pedig egy kiruccanás a Starbucksba.

Hoppá.

– Szereted Marcot, igaz? – Kaci a tükörből bámult rám, fél arcát a takaróra fektette. Meglepetten visszafordultam. Leplezetlen kíváncsiságot láttam az arcán, mintha az életemnek más célja sem volna, mint hogy őt szórakoztassam. Ez mégsem zavart, pedig ha anyám faggatott volna, biztosan feldühödök. Kacinek nem voltak hátsó szándékai. Ő nem akart rábeszélni semmire, sem manipulálni. Ő csak mindent tudni akart.

Sóhajtva visszasétáltam, és leültem az ágyra vele szemben, jógapózban magam alá húztam a lábamat.

– Szeretem-e Marcot? – ismételtem meg a kérdést. Kaci bólintott és felült, a hátát az ágy támlámnak vetette. Az ölembe húztam a rózsaszín, puha püfölőpárnámat. Ha önként belemegyek a csajos beszélgetésbe, hát legalább legyek felfegyverkezve.

– Igen, szeretem. – Olyannyira, hogy fáj, ha nem látom, és nem érinthetem mindennap.

– És mi van Jace-szel?

Összeszorult a szívem, és azonnal ki is akarta ütni a bordáimat.

– Miért, mi van vele?

– Ő is bír téged. Úgy, mint Marc.

– Ezt miből gondolod? – néztem rá a tőlem telhető legjobb fapofával.

– Figyel téged. Mindig. Ha valamire szükséged van, viszi. Amikor pedig rád néz, szívdobogást kap. Hallom. – Félénken elmosolyodott, és barna szeme megcsillant. – Mint te épp most.

A pokolba. Legyűrtem a késztetést, hogy lehunyjam a szemem, vagy máshogy áruljam el a frusztrációmat – amit úgyis észrevesz, úgy, mint a szívverésemet.

– Kaci, ez igazán… bonyolult.

– Mert te nem úgy szereted őt? – Remény öntötte el Kaci arcát, és egyszerre megértettem. Ez nem rólam és Marcról szólt. Hanem Jace-ről.

Kaci belezúgott Jace-be.

A rohadt életbe!

Ha csak úgy a fiúk iránt érdeklődne, az az ő korában természetes volna, és sokat nyomhatna a latban, hogy rávegye: váltson alakot, különben túl beteg lesz a randizáshoz – persze több megtermett, figyelmes kísérő társaságában. Csakhogy Jace majdnem huszonöt éves volt, Kaci meg tizenhárom. Egy saját korabeli srácba kellett volna beleesnie.

Még egy ok, hogy iskolába kerüljön.

De ami a pillanatnyi kérdését illeti…

– Kaci, én Marckal járok.

– Vagyis Jace szingli, igaz?

Megint összevonta a szemöldökét, és a nyitott hálószobaajtóra nézett. Aztán visszafordult hozzám, és amikor megszólalt, éppen csak suttogott.

– Hány éves voltál, amikor te meg Marc először…

Segítség, segítség!

A fejemben megszólaltak a szirénák, a szemem tiltakozva lecsukódott. Nem álltam készen erre a párbeszédre Kacivel. Ráadásul már megint ott tartottunk, hogy az én életem a tervrajz az övéhez. Én ezt a felelősséget nem kértem! A hibázás szabadságára vágytam, és arra a tudatra, hogy ha elcseszek valamit, az más életét nem vágja haza, csak az enyémet.

Sajnos ezt az előjogot feladtam, amikor végrehajtónak álltam.

– Hűha, Kaci, lassíts kicsit! – Megráztam a fejem, és álltam nyílt pillantását. – Nagyon fiatal vagy még, hogy a szexen gondolkozz.

A szemét forgatta: ez nagyon ismerős volt a saját kamaszkoromból. Na jó, abból a kevéske felnőttkorból is, amit eddig megéltem.

– A csókolózásra gondoltam – felelte Kaci azon az elgyötört hangon, amelyet általában anyámnak tartogatott, a tanórákra. – Csak arra gondoltam, mennyi idős voltál, amikor először megcsókoltad Marcot? De ha már felhoztad a szexet… – Huncutul villant a szeme. – A kérdés ugyanaz.

A pokolba!

– Nálad jóval idősebb. – Lüktetett a fejem, fájdalom hasított a mellkasomba. Pánikroham közeledett. Ez a kis pimasz még rám hozza az infarktust!

Erősen hittem az igazmondásban, de némely igazságom nem volt megfelelő a fiatal fülek számára, márpedig más gyerekét nem fogom félrenevelni!

El kellett terelnem a szót. Témát váltani. Visszafordítani a társalgást saját magára, mielőtt anyám úgy dönt, hogy beavatkozik. Csakhogy Kaci még mindig beszélt.

– Te akartad, vagy ő?

Francba, francba! És még nem fejezte be.

– Fáj? Mert azt hallottam…

Na jó, ennek véget kell vetni!

Felemeltem az egyik kezemet, tenyérrel kifelé mutattam az egyezményes jelet: állj! Aztán mély lélegzetet vettem, megint a nyitott ajtó felé pillantottam, de most menekülőútvonalként méregettem, nem azért, hogy kihallgatnak-e. De az gyávaság lett volna. Ha szembe tudtam szállni több kóborral is, macska alakjukban, egy szál ásóval a kezemben, akkor szembe tudok nézni egy tizenhárom évessel és az ő madarakat és méheket illető kérdéseivel is.

Vagy ha nem, még mindig kikerülhetem őket.

– Kaci, nagyon sokat kérdezel így egyszerre. És nagyon sok személyes dolgot.

Megnyúlt az arca, és cibálni kezdte farmerja kirojtosodott szegélyét.

– Nem mondasz el semmit, igaz?

Sóhajtottam. Ha megválaszolom a kérdéseit, néhányat legalábbis, azzal elérhetem, hogy igazán bízzon bennem. Amivel meg elérhetem, hogy alakot váltson. De egy igazi kompromisszum sem lehet egyoldalú.

– Megmondom, mi legyen. Felelek három kérdésedre, akármelyik háromra.

Kaci szeme várakozón felcsillant.

– …miután alakot váltottál.

A csillogás duzzogássá változott. Aztán felállt, máris sápadt arca még jobban elfehéredett, kitopogott a szobámból a folyosóra.

– Jól értem, hogy ez egy nem? – szóltam utána.

Válaszul bevágta az ajtót. Összerezzentem.

Hát, ez nem valami jól sült el.